Az a régi jaték, amivel viszonylagossá tehető a kint éppúgy, mint a bent. Igen, játék. Nem csak játék, főképpen nem játék, nagy és szent dolog az ablak - jöjjön be friss levegő, fény, lássam a Napot -, de mindenekelőtt játék. Gyermekek találták ki, hogy kikukucskálhassanak rajta. Lássák úgy a világot, mint akik kinn vannak, ők, akik bent vannak. Felséges. Benn is vagyok, kinn is vagyok, mégis biztonságban vagyok.

Ám mindig akad, akinek a kipillantás lehetőségéről az jut az eszébe, hogy azon át be is pillanthatnak, akik kinn maradtak: hiába zárta be az ajtót maga után, az ablakon át benézhetnek kintről. Ez persze a legjobb az ablak ötletében annak, aki elfogulatlan. Jó, ha az ember benn van - de kiláthat. És van kinn is - ahonnan benézhet. Nem is tudni, jaj de jó, nem bent vagyok-e kint, vagyis kinn nem vagyok-e legeslegbelül? Ez a boldogság azonban a történelemben élő ember számára ijesztő.

Az ablakok általában csukva vannak. Csukva kell, hogy legyenek. Függöny sem árt. Ha mögötte az ablak üvegből van, s nem rongyból, papírból vagy lécekből, mi nem vagyunk olyan szegények, mint a világon a legtöbben. Ha nem törik be időnként tankágyuval, féltéglával, vagy ami épp az ellenségünk kezébe akad, jó helyre születtünk, ritka szerencsénk van.

Ablakba könyökölni királyi passzió.

A remény demonstrációja. Lusta megadás.

(Kornis Mihály: Belső szótár - ablak, Nők Lapja)